Október harmadik hete avval telt, hogy egy ország találgatta, hogy egy lépésben megjött e a tél a 26 fokos nyárutó után, vagy csak finomhangolásra szorul az időjárás-felelős eszközrendszere.

Szerencsére az utóbbi elképzelés tűnt helyénvalónak.

Évával, Enikővel, Jácintával, Lizivel gyakorlott kis csapatban várta az érdeklődőket.

Hideg, már már csontig hatoló kellemetlennek ígérkező idő volt, de aztán ahogy elkezdtek „szállingózni” az érdeklődők hamar elmúlt minden kellemetlen érzésünk.

Magamban azt gondoltam, ha valaki ebben a kutyakergető időben kimerészkedik egyáltalán.  már ünnepelhetünk. Nem így lett.

Közel húszan vágtunk neki a tanítás és bemelegítés után a közel nyolc kilométeres távnak.

Nem sok kíméletet adott az újonnan a Botsporttal barátkozóknak a terep. Mindjárt az elején alattomos emelkedő zsibbasztott mindenkit, majd egy kis lazítás után kifutottunk a Hármashatárhegyi repülőtérre. Átvágtunk a Vöröskővár (siklóernyős felszálló tér) irányába, aminek a lábánál néhány jó tanáccsal láttuk el a csapatot. Itt hirdettem meg az első „versenyt” avval, hogy az győz, aki nem áll meg, hanem végig gyalogolja, a lehető legjobb bothasználattal az emelkedőt. Mindenki nyert, s a jól elvégzett munka nyújtózkodást érdemelt.

Nem volt megállás, másztunk tovább a Hármashatárhegy nyerge felé. Aprót szusszantunk,  majd belevágtunk a köves, kellemetlen, igazán próbára tevő utolsó szakaszba.  Az első méterek még könnyen mentek a meleg izmokkal hajtva, de aztán jött a tejsav, a kevés oxigén kínzó terhe. Az újak, szinte mind, az íróasztal mellől álltak fel, így számukra tényleg kihívás volt ez a kaptató.

(Szeretem ezt az emelkedőt, sokszor megviccelt már, mindig tud új mutatni, jó vele birkózni, s 100 kilómat átpréselni rajta.)

Fent a friss szél az arcunkat simogatta, csodálatos látképével a város kárpótolt minden kínt.

Uzsonna, majd fordulás az Árpád Kilátó felé. De nem, mégsem! Egy aprócska fogadás az egész társaságot a csúcsra vitte és evvel a legszebb látvánnyal ajándékozva meg mindenkit. (Történt, hogy Mihály, aki tekintélyes szakállával kőkeményen végig dolgozta az egész túrát,  feltette nekem a kérdést, hogy le tudom e futni az előző emelkedő után a csúcsig vezető különálló részt – avval a feltétellel tettem meg, hogy mindenki a maga módján utánam jön, ha sikerül.)

Ősapánk nevét viselő látványpontig erdei kanyargós ösvényeken vonatoztunk, közben jót, jókat beszélgettünk életről, botozásról, mindenről, ami a kilométerek előrehaladtával átjárja az embert.

Egy csoki a végjáték előtt és már ereszkedünk is a kiindulóponthoz.

A lábakban az emlékek, mint az később kiderült, még napokig bolyongtak, visszavágyásra bíztatva gazdáikat, a Botsport barátait.

Ok, novemberben találkozunk!

Nagy Gábor

Botsport - P(N)W tréner